AnOther_bO'

Pár napja arra a döntésre jutottam, hogy tanácsosabb lenne megszűntetni a blogjaimat, mivel úgysem írok rájuk.

Miután ezt szépen végig gondoltam, az időt erre fecsérelve, egyszer rányitottam az oldalra, hogy két kattintással végezzek „magammal”.

Nevetséges dolgok mellett eszembe jutott, hogy eddig mindegyiket úgy szüntettem meg, hogy egyszer át sem futottam, milyen volt előtte. Igazából a kérdés nem túl legitim, mert nem vagyok egy irodalmi lépték felé húzó ember, tehát a valamit alkotás ötletet nem is motoszkált bennem. Igaz, az eddig kis blogok halálához mindig az vezetett, hogy elegem lett abból, ahogy akkor éppen éltem, vagy gondolkodtam és nem akartam viszontlátni, így könnyedén pár kattintással a semmivel tettem egyenlővé előző „énjeimet”.

Tulajdonképpen jó ideje valaminek a határán mozgom, és az előzőekhez hasonló okok miatt akartam mindkét oldalt törölni.

Csakhogy jelen esetben valami nem világos. Sok kérdés van bennem, ami nem szokatlan, viszont a tárgykör igen.

Érzem magamon, hogy valami nincs rendben, de hosszan gondolni erre nem szeretek. Rosszabb pillanataiban jutok csak el oda, hogy figyeljek saját magamra. Természetesen fő probléma az is, hogy mindamellett, hogy semmi sem foglalkoztat és érdekel igazán, magamat abszolút figyelmen kívül hagyom.

Szóval elég az hozzá, hogy ma újraolvastam mindkét blogot.

A kettő egymásnak szöges ellentéte, már csak ha színeiben nézzük is. Legalábbis ezt gondoltam. A korábbinak álltam neki előbb. Olvastam az első bejegyzéstől szépen szisztematikusan az utolsó felé, és egyre rosszabb volt belülről hallani magamat, s közben a csatolt képekre meredni. Annyira más voltam két évvel ezelőtt. Nem tudom, hogy boldog voltam-e, de vidámabb biztosan. Élveztem az újonnan kialakult helyzeteket, az embereket, jött a Lazlo, s Őt mindennél jobban. Abszolút banális dolgokról tudtam a nyelvet hajlítgatva írni, akár oldalakon át. Jobb dolgom híján elméleteket gyártottam, rajzoltam, olvastam, ide-oda jártam, viccelődtem mindennel.

De a londoni kintlét megváltoztatott mindent. Legalábbis úgy láttam a jegyzetek számán, milyenségén. Természetesen volta az idő alatt is, s utána is próbálkozásaim, de hozzá sem foghatók az előzőekhez. Egyre rövidebbek lettek a szövegek, sokszor képekkel pótoltam mindent, jobb napokon egy két sorral. Nem én írtam aztán újat, hanem néhány részletet írtam be beszélgetésekből, hallottakból. Amikhez, mint adó/vevő, vagy mint befogadó volt csak közöm.  Úgy vettem észre, kényszeressé vált az, hogy havonta legalább egyet „posztoljak”, mert máskülönben nem érteném, miért tettem közzé ennyire silány dolgokat. Természetesen nem akkor éreztem ezt, legalábbis még nem így „ráeszmélve”, mint ma. Jött egy újabb londoni út, ahol már egyedül voltam. Abban az időben bukott meg „majdnem minden”. Már, ami a blog- atmoszféráját illeti. Utána váltak a –tőlem- származó szövegek egyre komorabbá. A tavalyi évről elmondható, hogy valamennyi „iromány”- amelyek mellesleg ugyanazt a témát feszegették, majdnem ugyanazokkal a szavakkal-,  a nullával volt egyenlő, más szemszögből megítélve, nem is voltak.

Elindult a másik, amit tudatosan az előző hátának szántam. Arról nem is kellett sokat „gondolnom”, mert szándékosan formáltam olyanná, amilyen lett.

Szóval miután a kezemben volt A és B, nem tudtam mit kezdeni velük. A-t nem utáltam meg. Nem éreztem, hogy ki akarom dobni. Ez vele a baj. Az undor helyett irigység és vágyakozás fogott el azért, hogy újra olyan „szemléletem és nyelvem” legyen, mint akkor. Hozzá kell tennem, vagy a felét töröltem a bejegyzéseknek.

Nem mondom azt, hogy nem tudom, mi romolhatott el bennem, mert valószínűsítem, tisztában vagyok vele,de nem merem magamnak sem bevallani. Egyfelől azért, mert nem értem, hogy miként állhatott be a helyzet, másfelől pedig gyengeségnek tartom, hogy bár látom és tudom, hogy felesleges az egész, magamat taszítom mára egyre inkább lejjebb.

Ma nem olvasok, nem hallgatok zenét, rajzolni jó ideje neki sem álltam, gondolkodni pedig vagy nem merek, vagy nem is tudok. Bár nem hiszem, hogy bármikor is tudtam volna, de legalább pillanatok műveitől születtek derülni való dolgaim, ami ennél fogva nem mélységük, hanem létük miatt lettek „fontosak”, vagy akármik.

Rossz újra szembesülni a változással, ami bennem végbement, és így tovább csinálni a napokat, hogy tudom, nem akarom senkivel sem megosztani a dolgaimat, mert egyszerűbb megjátszani, hogy nincsenek is.  Most nagyon nem jó, leginkább elviselhetetlenebb, ugyanakkor értetlenül is állok előttem. Nevetséges lenne, ha eldönteném, hogy mától újra a két évvel ezelőtti Rk. leszek, mert nem így megy. Teljesen értem, hogy soha nem leszek már az, aki voltam, de remélem valamennyi megmaradt bennem belőle. Igaz, most úgy gondolom, hogy nem. Olyan idegen volt, minden szó, amiket mormoltam magamban. Inkább nem is idegen, de távoli. Irreális. Ma nem tudom elhinni magamról, hogy hasonló szavakra akár csak képes lennék. Ehhez jön persze az hozzá, hogy annak látszatát akarom fenntartani, hogy nemcsak, hogy képes vagyok rá, hanem élek is velük.

Nem tudom, miért vagyok, itt, ahol, nem is érzem jól magam, de nem tudom, merre induljak tovább, vagy legalább El.

A szöveg:

• maradjon minden esetben témaorientált, nem rímek köré épített senkit nem érdeklő önfényezés
• kiszámíthatatlan, minden sablontól mentes

rook. ismét. de light-ba.
elvágtam a kezem, így vérzik.
hajlat, szóval fáj is. és?
mondd Téged ez őszintén érdekel?
engem nem.
nem vagyok vagány,
laza,
elegáns.
rook. ismét. de light-ba.
és hogy ennek mi köze van az ART-hoz?
esetleg a PARTNER-hez?
fogalmam sincs.
ez inkább ART + COMMERCE.
értesz?
nem.
rook. ismét. de light-ba.

- Te vettél ma már hideg fürdőt?

- Vett a kórság! Mit gondolsz mire való a melegvízcsap?

- Na és reggeli előtt szoktál- e svédtornagyakorlatokat végezni?

- Álmomban sem jutna eszembe! Az ilyen szélsőségeket hagyjuk csak meg a svédeknek. 

- Na igen...